„Tisztelettel gondolunk

vissza nagyszerű tanárainkra,

de hálát azok iránt érzünk, akik

megérintették a lelkünket.”

/Carl Gustav Jung/

A fenti idézettel kezdtem 2017-ben a portfólióm megvédését is. Úgy gondolom, hogy jól jellemzi ez a pár szó azt a szemléletet, amit képviselek, és alkalmazok pedagógiai munkám során. Ez a fajta szemlélet azóta is alapját adja vezetési stílusomnak, úgy gondolom, nem csak a diákokkal, hanem a nevelőkkel, pedagógusokkal is célravezető ezen gondolatok mentén együtt dolgozni.
Egy gyermek szorosan kötődik minden hozzá közel álló személyhez. Függ tőle, és hatással vannak egymásra. Ez természetesen az első pár évben kizárólag a szülőkről, és a családról szól, de a mai törvényi előírásoknak megfelelően már három éves korukban megjelenik az első olyan személy, akit nem fűznek rokoni szálak a gyermekhez, az a személy pedig az első pedagógusa. Az az ember, aki végigkíséri majd fiatal életét, gyermeki vágyait, fejlődését, vele lesz sikereiben és veszteségeiben. Befolyásolja döntéseit, értékrendjét, személyiségét, sokszor nem kimondva, hanem példát mutatva.

„Minden egyes gyermek egy csoda. Nem lehet tudni, hogy kiben mi lakozik: egy új Ady Endre vagy épp Blaha Lujza. Ha ajtót nyitunk előttük, esélyt adunk nekik, hogy kibontakoztassák a személyiségüket, a tehetségüket. Nem kell hozzá mást tenni, csak egymásból a jót “kiszeretni”.” / Ft. Böjte Csaba /

Ha kitekintünk az ózdi makrokörnyezetre, akkor még inkább igaz lesz a fenti állítás. Szétszakadt családok, gyermekeket egyedül nevelő édesanyák, édesapák jellemzőek a járásban, így még hangsúlyosabb a pedagógus nevelő szerepe. Jómagam is apa nélkül nőttem fel, tudom milyen érzés, amikor nem adatik meg a család kerek egésze, a szigorú és következetes férfi, akit lehet követni, amikor arra van szükség, aki tudja, mikor merre fordítsuk az élet szekerét.

Ezeket a szerepeket, feladatokat is át kell vennie egy pedagógusnak, fontos hogy ne csak a lexikális tudását, a pontokban és százalékokban mérhető ismereteit fejlesszük a tanulóknak, hanem az érzelmi intelligenciáját, és a lelkét is. Nehéz feladat ez, de úgy gondolom, hogy a SZIKSZI tantestülete képes erre, hiszen befogadóak vagyunk, és a visszajáró diákok a legjobb példák arra, hogy érzik szeretetünket, és azt a kötődést, amely az iskola mottójának realizált valósága: ” aki egyszer nálunk volt, az többé sohasem mehet el tőlünk egészen”

Tisztelet és hála. Két fontos érzés az ember életében, mégis egyre kevésbé tapasztaljuk a mindennapokban. Úgy gondolom, hogy ezeket nem elvárni, ha nem gyakorolni kell, és a jó példa megmutatja a fontosságukat. Hálával tartozom iskolámnak, hiszen diákként formálta személyiségemet, olyan attitűdöket, szemléletet, képességeket tudtam kialakítani szaktanáraim segítségével, amit édesanyámtól nem kaphattam meg. Tisztelem múltját, mert minden időben a diákok fejlődését tartotta és tartja szem előtt, tradícióit, hagyományait, amivel megmutatja, hogy gyökerek nélkül nincs fejlődés és biztos talajon sem állhat az ember.